Itt vagyok, Uram, engem küldj!

          Mindannyiunkat a szeretõ Isten hívott életre, a maga képére és feladatul jelölte ki számunkra, hogy eljussunk a hozzá való hasonlóságra.  Ebbõl érthetjük meg, hogy az ember dialógusban, párbeszédben   a hívás és válaszadás dinamikájában él és éled. Ebben bontakozik ki   személyisége és jut el arra a teljességre, amit szentségnek mondunk, ami nélkül nem lehetünk maradandóan boldogok, s amit az Isten megparancsolt: "Szentek legyetek, mert én az Úr szent vagyok…."
Minden embernek alapvetõ emberi hivatása, hogy választ adjon az õt teremetõ Szeretetnek, s mivel erre kép nélkül, kép-telenek vagyunk, megtestesült, emberarcúvá lett értünk az Isten. Isten azt akarja, hogy tegezhessem, személyként léphessek kapcsolatba vele, felismerjem képét a testvérben, a legkisebbekben. Ez keresztényi hivatásunk.
          A papi, szerzetesi   hivatás a keresztényi hivatás sajátos formája. A hívó, a meghívó Jézus Krisztus, aki egyeseket néven szólít és arra késztet, hogy részt vegyenek abban ahogyan Õ adja életét a világ, minden ember üdvösségéért, hogy mindenki megismerje az Atyát, hogy örömhírré legyen, hogy van bûnbocsánat és haza lehet térni az Atya házába. Az a csodálatos, hogy a Katolikus Egyházban a papi szolgálat ennyire a Jézus Krisztussal, a Föltámadottal való személyes találkozásból fakad. Ez a "Kövess engem" életformában - cölibátusban, - igehirdetésben, engedelmességben, áldozatban valósul meg, hogy Isten Országának örömhírét meghallja a világ. S a szerzetesség szükségszerûen kontraszt-társadalom, ellene mond a fogyasztói társadalom önzésének, szükségleteinek, egyszerû életformában, önként vállalja azt, amitõl mások menekülnek, - az engedelmességet, az egyszerû szegényes életformát, a kicsinyek, rászorulók, szegények szolgálatát.
          A mai világban nem a papság, szerzetesség és civilek állnak szemben egymással hanem a hivõk és hitetlenek, elkötelezett keresztények és elkötelezett ateisták, és gyakorlati materialisták.
          Ma, a posztkommunizmus, az új kapitalizmus idején, minden keresztény Krisztus-követõ és Krisztus küldötte, munkatársa az újraevangelizálásban. Minden kereszténynek hidat kell vernie a materializmusban fuldoklók kimentésére, azaz mindannyian  hídverõk - pontifex - papok vagyunk. Mégis vannak, akiknek elsõdleges küldetése, szolgálata, feladata, hogy a Szentháromságos Isten életközösségérõl tegyenek bizonyságot a tiszta, szép, boldog családi élet által, és elsõsorban ennek a világnak a társadalmi feladatain keresztül építsék Isten Országát. S vannak, akiknek elsõdlegesen az a jézusi küldetésük, szolgálatuk, életáldozatuk, hogy az egyesek és emberi közösségek örök életét szolgálják, régies szóval: üdvösségét. Akik ezt az életfeladatot kapták, szívük mélyén, vagy az Igén, vagy valakinek a szaván, példáján keresztül  meghallják az Úr Jézusnak erre szóló személyes hívását, s ezért mindent elhagynak, vállalják a tanulást, egy sajátosan magányos életformát, hogy mindenkinek mindenévé lehessenek. Az Egyház püspökének kézfeltétele által részesülnek Krisztus szentségi papságában, ettõl kezdve jelenítik meg életükkel, szolgálatukkal, elsõsorban pedig a liturgiában Jézus Krisztus megváltó életét.
          Már Szent Pál azt mondja, hogy "ezt a kincsünket törékeny cserépedényben hordozzuk". Ezért hangsúlyozza ma az Egyház, hangsúlyozza a Pápa, hogy Isten népének  közös felelõssége a hivatások ügye. Az is, hogy képesek-e válaszolni a fiatalok a Mester szavára, vagy pedig miattuk is megszomorodik a Mester, mint ahogyan a gazdag ifjú esetében, aki meghallotta a hívást, aki megérezte Jézus szeretetét, de sok-mindenhez ragaszkodott, s megszomorodva továbbállt. S felelõsek vagyunk folyamatosan a papi hivatások sorsáért, felelõsek vagyunk azért, hogy papjaink ne fáradjanak bele az Úr Jézus képére és hasonlóságára alakulni, a szerint élni.
          Ki az Egyház - akitõl azt várnánk, hogy oldja meg az elmagányosodott papok sorsát?
          Az Egyház, Isten népe, a Fõpásztorral egységben élõ hívek közössége, tehát nekünk kell mint Isten háza-népe, családként körülvenni azokat, akik érettünk vállalták a krisztusi életformát, sorsot, szolgálatot. S természetesen szükséges, hogy az Egyház közössége sokszínû és szintû kisközösségekben álljon fel, ahol hasonló a hasonlót meg tud segíteni.
          Sokféle papi közösség van, az Unio Cleri, a Márias Papi Mozgalom, a Focolare papi közössége, Regnum Marianum papi közössége, melyek az önkéntesség alapján növekednek, szervezõdnek, s van az Egyháznak hivatalos szervezettsége is, esperesi kerületek, egyházmegyék, ahol egy-egy terület papjai találkoznak egymással és a felelõs lelkipásztorral, ahol továbbképzésekre és találkozásokra van mód.
          A közösségteremtéshez azonban idõ kell. Nekünk híveknek döntenünk kell, mit akarunk, megfáradt, ellaposodott bürökratákat,  vagy lelkes és Szentlelket árasztó Krisztus-arcú papokat. Gondolom, ez utóbbit, de akkor ne csodálkozzunk és háborogjunk, ha nem akkor találjuk meg a papot, amikor éppen eszünkbe jut, örüljünk annak, hogy van papi baráti társasága, s családként, testvéri közösségként hordozzuk, emberi adottságaival együtt.
          Elsõsorban a mi magatartásunk  megváltozása és nem a katolikus iskolák szaporodása fogja megszüntetni a paphiányt. Egy paptestvér mesélte el   Máriabesnyõn, a Hivatásgondozók Konferenciáján, hogy minden nap imádkoznak a szentmisében a hívekkel papi és szerzetesi hivatásokért, s látja, hogy kik azok, akik szorosra zárják a szájukat, nehogy Isten az õ gyermeküket hívja meg papnak.
          Ma a papi, szerzetesi hivatásoknak a többsége lelkiséget adó kisközösségekbõl, lelkiségi mozgalmakból, ministránsok, cserkészek közül kerül, tehát abból a közegbõl, mely elkötelezett, mély keresztény életre ad modellt.
          Ebben az évben, Máriabesnyõn a Hivatásgondozó Konferencia témája is ez volt: Közös felelõsség. S a résztvevõk az egyházmegyés papság és a szerzetesek voltak. Éppen azért voltunk így együtt, hogy ne jöhessen létre az a nagyon evilági rivalizálás, melyik hivatás az igazibb, kinek könnyebb, kinek nehezebb.
          A szerzetes olyan laikus,  akár férfi, akár nõ, aki egészen beleszeretett az Istenbe, s az Isten szeretõ ismeretéért vállalja a mennyek Országáért való szüzességet, Krisztusért a mindhalálig való engedelmességet és azt, hogy egyetlen gazdagsága az Evangélium. Az Evangélium útmutatásával követik Jézus példáját, aki körüljárt és jót tett, meg akarják mutatni a világnak, hogy milyen jó az irgalmas Istenhez tartozni. Persze, nem jó az embernek egyedül s ezért igen korán egymással is közösségre lépnek, egymás iránt is elkötelezik magukat Istennek ezek a meghívottjai. Tehát a szerzetes elsõsorban a létével, azzal, hogy kihez tartozik, mutat rá az örök életre, a Föltámadott Krisztusra, és ennek gyümölcseként  születnek meg az egyes szerzetesközösségek, majd a közös szolgálatok.
          A világi pap a püspök küldötte, jobb keze, a püspökkel és együtt szolgáló testvéreivel kell megélnie az egymást megerõsítõ  közösséget. A szerzetesek, pedig az Isten-keresésre szövetkezett emberek, akiknek közösségét az Egyház elfogadja, megerõsíti, felügyeli, és igénybe veszi a lelkipásztori feladatokra is. S természetesen a szerzetesek között is vannak papok, vannak papi közösségek, de nem szembeállítható a két hivatás és nem is szabad elmosni köztük a határokat.
          Voltak az egyháztörténelemnek olyan  korszakai, voltak olyan népek, Írország és hazánk is, ahol a szerzetesek voltak az elsõ misszionáriusok is. S éppen a paphiány és elmagányosodás miatt könnyen lehet, hogy a Szentlélek egyre több papi testvériséget, közösséget fog kialakítani, hogy az együttlakó papok lesznek majd a missziós bázis, ahonnan a rájuk bízott területre kijárnak a testvéri közösségben élõ papok. De ehhez nagyon szükséges az is, hogy a települések keresztény közösségeiben pedig kialakuljon az a feladatvállaló felelõsség, mely képes közösségi vezetõket emelni maguk fölé.
          Közös felelõsség, hogy minden egyesünk a neki adatott emberség, meghívás, küldetés szerint válaszolni tudjon a szólító Istennek, s minél teljesebben, minél nagyobb örömmel válaszolunk, annál kedvezõbb lesz családjainkban, plébániánkon a légkör ahhoz, hogy fiatalok találkozzanak az élõ Krisztussal és örömmel tudják mondani: Itt vagyok, Uram, engem küldj!