|
A szombathelyi Székesegyházban, 2008. június 21-én, délelőtt 10 órakor, Dr. Veres András megyéspüspök pappá szenteli Déri Péter (Lenti) és Szakál Szilárd (Zalaegerszeg) diakónusokat és diakónussá szenteli Gyöngyös Balázs (Kőszeg) akolitust. A jeles esemény alkalmából szeretnénk bemutatni a papi hivatásra készülő fiatalokat.
Szakál Szilárd vagyok a Szombathelyi Egyházmegye egyik leendő újmisés papja. A következő sorok a bemutatkozásom túl, a hivatásom története is egyben, amely tükrözi Isten végtelen szeretetét… különösen szóljon ez azoknak, akiket már meghívott az Úr, de még nem érzik magukat elég bátornak, hogy válaszoljanak az Ő szeretetére. Pedig erre a szeretetre csak a szent hivatás elfogadásával lehet válaszolni. „Jézusom bízom benned!” Zalaegerszegen születtem 1976. 04. 18.-án. Szüleim mellett egy húgom van. Az általános iskola után tanulmányaimat mezőgazdasági szakmunkásképző intézetben folytattam. Majd szarvasmarha-tenyésztőként végezve tehenészetbe kerültem dolgozni, 6 évet dolgoztam a szakmámban, közben a sorkatonai szolgálatot is letöltöttem Lentiben. Ez idő alatt ráébredtem arra, hogy Isten ennél azért többre hívott meg, mint ahogy én vagy mások számomra azt elképzelték, persze akkor ez még nem volt ennyire világos. De kezdtem lassan átrendezni az életemet, kelkivezetőt is találtam erre az útra. A rendszeres ministrálás, ifjúsági közösségbe járás az ebből születő barátságok, és az Úrral való személyes kapcsolatom elmélyítése sokat segített ebben. Meg hát főleg a boldog és vidám papok látványa. Persze sok mindent át kellet értékelnem akkor, és még most is. Beiratkoztam gimnáziumba levelező tagozaton, hogy megszerezzem az érettségit. Persze ez magával vonta a munkahelyváltást is, így az építőiparban voltam mostanáig. Közben próbáltam eleget tenni az Úr hívó szavának, de a saját nézeteim szerint, nem a megfelelő időben és nem a megfelelő helyen. Pannonhalmára mentem a bencésekhez, de a lelki békét nem kaptam meg hozzá, ezért 3 és fél hónap után eljöttem. Ez kellett, hogy szembe nézek magammal, és valóban bízzak Istenemben. Sikeresen letettem az érettségit, közben többször megerősített világi papi hivatásomban, nem maradt más, mint jelentkezni a szemináriumban. Talán életem legszorongatóbb élménye a konkurzus volt. Vajon „kellek-e” Istenek? Igen… Dr. Konkoly István püspökatya által az Úr „méltatlanul méltónak” talált. Így késői hivatásként 26 évesen lettem a Szombathelyi Egyházmegye első éves kispapja. Tanulmányaim elvégzésére a Győri szemináriumba küldtek. Életem hat nehéz éve kezdődött el (de utólag elmondhatom, hogy áldott évek voltak ezek és megérte végigjárni életutamnak ezt a szakaszát. Ha újra kellene járni, akkor is megtenném… bár csak akkora bölcsessége lenne az embernek az elején, mint a végén). Tehát Isten nem akarta, hogy szerzetesként elvonuljak, hanem az emberek közé menjek. Kibékíteni a családomat Ővele és másokat. Ezek voltak az előzmények, na de nézzük a folytatást…„Gyümölcsötök a megszentelődés, célotok az örök élet!” (Róm 6,22)Öt év telt el az első éves bemutatkozásom óta. Akkor azt a hívatásom előzményeit írtam meg… most, hogy már a diakónusszentelésre készülök, talán azt, hogy miként is formált át az Isten kegyelme eddig, mert még nincs vége… A választott jelmondatom kifejezi ezt a készülődést ugyanakor benne van az eltelt öt év minden küzdelme és szépsége. A vizsgák, a lelki kudarcok-élmények, a közösség, és a hűség ami legjobban kifejezheti az ember szeretetét Isten iránt. Mire is készülök… a diakónátusra. Az egyházi rend első fokozatára. Ami legjobban, a szolgálatban fejeződik ki. Szolgálat az Egyházban és az Egyházzal a világban. Persze az is benne foglaltatik, hogy az ember szolgálatában kiszolgáltatottá válik Isten kegyelmének, amely formálja őt a szeretetben. „Gyümölcsötök a megszentelődés…” Sok küzdés eredménye az csak törekvés, az életünk végéig tartó hűséges harc, az már életszentség. Ennek a küzdelemnek a gyümölcseit kell elérhetővé tenni mások számára, hogy ők is megszentelődjenek. „Célotok az örök élet!” Természetesen csak ennek fényében van értelme az egésznek. Az igazi cél mindig Isten marad, a többi csak eszköz lehet… A diakónusszentelés és a diakónusként eltöltött idő… tartalmas beugró a szolgálati papságba. Lehetne ugyan valamiképpen a házasság élőtti jegyességhez hasonlítani, de ez sokkal több annál. Ilyenkor az ember már „félig pap“, és nemsokára teljesen pappá válik. Ami egyrészt hallatlan kegyelem, hiszen a gyarló ember mindennap lehívhatja, a fölséges Istent az oltárra. Másrészt roppant felelősség, hiszen egyszerre kell Istennek és az embereknek is megfelelni… Erre készülök szívem teljes nyitottságával és bízva Isten végtelen szeretetében. Ez számomra mindig nehéz, ugyanakkor szép is marad… „Fáradozz, mint Krisztus Jézus jó katonája. Aki istenért harcol, nem bocsátkozik világi dolgokba, mert annak akar tetszeni, akihez szegődött.” (2Tim 2,3-4) A diakónussá szentelésem 2007. Június 16.-án történt meg. Ezt már új püspökatyánk Dr. Veres András végezte. Egy életre szóló élmény. Igaz a papszentelésben teljesedik be, de azért mégis csak az első. Szóval az utosó év diakónusként, egyben pedig a szemináriumi hat év lezárása. Itt érkeztünk el az újmisés jelmondatom kifejtéséhez. Meg kell jegyezni, hogy ez a jövőre nézve nagy fontosággal bír, hiszen ez fejezi ki a leendő papnak a azemélyes életprogramját. Ami nem más, mint saját életének megszentelése, az Egyház küldetésében, amely által a híveket is megszenteli. Végeredményben kemény harc a hervadhatatlan koszorúért. Ahogyan Tanquerey írja: „A keresztény élet, amint láttuk küzdelem, keserves küzdelem különféle ellenségekkel, amelynek nem lesz vége, csak ha meghalunk; a legfontosabb küzdelem, mert az örök élet van benne kockára téve.” Valamint: „A keresztény tehát katona, atléta, aki hervadhatatlan koszorúért küzd, és pedig mindhalálig.” Ez a harc egyaránt vonatkozik az egyéni lelki életre és az Egyház közösségében megélt hivatásunkra is. „Hiszen úgy is mindenhol egy Úrnak szolgálunk, egy Király alatt harcolunk” – mondja Szent Benedek apát. Jézus Krisztus – ami Jó Urunk – a szívek királya és középpontja. Amikor beléptem a szeminárum kapuján elsőben, akkor előtte a Győri Székesegyházban így imádkoztam: „Uram, te tudod, hogy sem elég okos nem vagyok, sem elég pénzem nincs ahhoz, hogy ezt a szemináriumot elvégezzem és papod legyek. De amim van és ez a szívem, neked adom, és csak benned bízom. Ámen.” Az életben semmit sem adnak ingyen, csak egyedül Isten az Ő kegyelmeit. Örülök annak, hogy a kudarcaim ellenére, végig bíztam Istenben és Ő mindvégig velem volt az évek alatt. Lassan minden vizsga végére érve, örömmel a szívemben várom a pappá szentelésem napját... 2008. június 21.-ét. Ez lenne hát hivatásom története. „Jézusom, bízom benned!“ Ezzel a kicsi, de ugyanakkor a legteljesebb ráhagyatkozást kifejező imádságal a szívemben indulok neki a „NAGYBETŰS” papi életnek. Amely nehéz, de boldog élet. Jézus sohasem mondta, hogy könnyű lesz, de hogy minden nehézség ellenére boldogok leszünk, azt igen! Ezért jó kereszténynek lenni és hűségesnek maradni Isten soha el nem múló szeretetéhez. Ehhez kérem életemre Isten áldását, hogy hitelesen megélve papi hívatásomat, az emberek életében Isten áldása lehessek. 
„Az Isten-szeretőknek minden a javukra válik!” (Róm 8,28) „Oh, mily nagy dolog papnak lenni! A pap nem fogja soha sem megérteni méltóságának fönségét, csak a mennyországban. Ha megértené már itt a földön, szörnyethalna, éspedig nem az ijedelem, hanem a szeretet következtében.” (Vianney Szent János)
Déri Péter bemutatkozása
Kedves Olvasó! A papszentelés és az újmise előtt többször felteszik a kérdéseket: Hogyan lesz valakiből pap? Miért vállalja a papságot? Ezekre a kérdésekre csak egy válasz lehetséges. Az Úr szeretetből választja ki azokat, akiket meghív papságába. Ezért mondhatjuk, hogy minden hivatás az Ő ajándéka. Így az enyém is. Gyermekkoromban néha felötlött bennem a kérdés: mi lenne, ha pap lennék? Aztán amilyen gyorsan jött ez a gondolat, olyan gyorsan el is hessegettem. Jöttek a magam kis kifogásai, az esetek többségében sikerrel. Így aztán a Lentiben töltött általános iskolás években a hivatás kérdését az asztalfiók mélyére tettem. A papság gondolatával a szombathelyi Premontrei Gimnáziumban illetve az Egyházmegyei Kollégiumban töltött évek alatt kezdtem el komolyabban foglalkozni. Hálát adok a jó Istennek, hogy rendszeres lelki életet „kellett” élnünk a kollégiumban, mert így az imádság és a kápolna csendjében jobban oda lehetett figyelni az Úr hívó hangjára. Egy kedves atya tanácsára minden nap a kis Sámuel szavaival kértem a Mestert: „Szólj Uram, hallja a Te szolgád!” Teltek-múltak a hetek, hónapok, de nem hallottam semmit sem. Ekkor a Gondviselés megint egy pap által irányított tovább a hivatás útján. Elmondtam neki, hogy él a szívemben a vágy a papság iránt, de nem hallom az Úr hívó hangját, pedig minden nap imádkozom érte. Ő megnyugtatott és azt mondta: Ne aggódj, a szívedben lévő vágy az Mester hívó szava, amellyel szolgálatára hív. Ezek után már nem is volt több kétségem a hivatással kapcsolatban. Nekem papnak kell lennem, mert az Úr abban a kegyelemben részesített, hogy meghívott. Istennek ez a végtelen szeretete adta és adja mind a mai napig az erőt és a bátorságot. Ő végtelen szeretetével halmozza el azokat, akiket meghív. Papságában akarja részesíteni meghívottjait, hogy Lelke erejében menjenek, és teremjenek gyümölcsöket. Felszentelt szolgáinak igéjét kell hirdetni, kegyelmeit osztogatni, halálának emlékét megjeleníteni és az emberi szíveket az Ő végtelen irgalmáról meggyőzni.
Az elmúlt hat évben igyekeztem erre a tőlem telhető legjobban felkészülni. Most nagy örömmel várom, hogy e szent szolgálatokat Anyaszentegyháza küldő szava szerint végezhessem. Bátran indulok, mert az Úr hívott meg, Ő vezérelt eddig is minden utamon, és bízom abban, hogy továbbra is mellettem áll. Külön kegyelemnek tartottam, hogy egyházmegyém vértanú papjának, Brenner János atyának emlékévében részesülhettem az egyházi rend első fokozatában, a diakonátusban. Az ő élete, Istennek való odaadottsága és papi szolgálata nagy hatással volt lelki életemre és kispapi éveimre. Sajátommá vált az újmisés jelmondata is. Az elmúlt években megtapasztaltam e szentírási mondat végtelen igazságát, és egész éltem mottójául tűzöm ki magam elé. Hiszem azt, hogyha e szerint élek, akkor egész életemben lelkesen és hűségesen tudok munkálkodni saját magam és a rám bízottak lelki üdvösségén. „Mert az az én óhajom, becsületem, örömöm, vagyonom…, hogy mindannyian együtt éljünk Krisztussal, és együtt jussunk el az üdvösségre.” (Szent Ágoston)  „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért.”
Kedves Olvasó! Először egy kis bemutatkozással szeretném kezdeni. Gyöngyös Balázsnak hívnak, 1982-ben születtem Kőszegen. Érettségiig ott tanultam, majd Sárvárra kerültem egy vendéglátó-ipari technikumba. Ekkor már kezdtek bontakozni bennem a papi hivatás csírái. Az iskola elvégzése után kértem Dr. Konkoly István, akkor szombathelyi megyéspüspököt, hogy vegyen fel a szombathelyi egyházmegye papnövendékei közé. Győrbe küldött tanulni, ahol immár az ötödik évemet fejeztem be.
A Szentírásból a kedvenc mondatomat választottam ki a diakónus szentelésre, ami már szemináriumba jövetelem előtt is sokat jelentett nekem. Véleményem szerint a pap legfontosabb életfeladata e mondat alapján közelíthető meg. A pap egy olyan ember, aki az emberek lelki üdvéért szenteli oda életét, lemond a saját kényelméről, idejét adja oda az embereknek.
Egyszer hallottam egy történetet. A pap olyan, mint a gyertya. Ha meggyújtják, akkor fényt, meleget ad a környezetének, de eközben egyre inkább fogy. Ez az ő hivatása. A pap élete is ilyen, ő Krisztus szeretetét árasztja a világba.
Sok jó papi példát láttam már magam előtt, akik imáikkal és egyéb áldozataikkal segítettek, hogy Krisztus Szíve szerinti pappá formálódhassak. Ezt továbbra is szeretném kérni az atyáktól és a kedves Olvasótól is, hogy imáikkal támogassanak engem/minket ezen az úton.
Az egyházi rend első lépcsőfoka, azaz a diakonátus felé közeledve szeretném kérni a mi jó Urunkat, hogy adja meg nekem ezt a Krisztus szeretetét sugárzó életet.
|
